Egy kortalan fiatalember: az örök kíváncsi, a teremtés és a történetmesélés mestere – Szirtes Tamás Kossuth-díjas rendező, a Madách Színház igazgatója a színház és a saját világáról, sikerekről és bukásokról, életről, társakról és magányról…
A 2000-es évek második felében ismertem meg személyesen Szirtes Tamást. Akkoriban szerepet vállalt egy tévés tehetségkutató műsorban, én pedig a tévécsatorna munkatársaként dolgozhattam vele. A közös munka során, az együtt töltött idő alatt éreztem, hogy az a típusú ember, akinek jó a közelében lenni. Akinek páratlan műveltsége, szabad, alkotó szelleme, barátságos lénye beragyogja a környezetét. Persze akkorra én már a zenés színház világa felé is nyitott színházrajongóként, műkedvelő kritikusként számos rendezését láttam. Prózait és zenéset, kis- és nagyszínpadit egyaránt. Egyik első színházi élményem, amire ma is emlékszem, a Kean, a színész volt Haumann Péterrel a főszerepben, valamikor az 1980-as évek második felében, és a mai napig szívesen idézem fel azt a legendás Cabaret-előadást, amelyben Paudits Béla, Psota Irén, Garas Dezső, Básti Juli és Für Anikó remekelt. Színházi szocializációmnak, talán véletlenül, talán nem, fontos alakja lett ő.
Az elmúlt közel húsz évben megmaradt közöttünk a kapcsolat, és úgy alakult, hogy sokat beszélgettünk. Főként én kérdeztem őt, de olyan is történt, hogy neki voltak kérdései hozzám. Inspirált az a szenvedély, az az elhivatottság, az a kíváncsiság, ami alkotóként és színházigazgatóként jellemzi. Beszélgetéseink során egyre élesebben fogalmazódott meg bennem, hogy Szirtes Tamás színházi tudásával, filozófiájával, ismereteivel, gondolataival és személyes élményeivel a magyar színházi világról, amelynek több mint félszázada egyre fontosabb szereplője és alakítója, egyszerűen nem teheti meg, hogy mindezt megtartja magának. Nem egyszer szembesítettem ezzel a meggyőződésemmel, ő pedig a rá jellemző udvariassággal, mosolyogva csúszott ki a kezeim közül újra és újra. Szinte észre sem vettem, és már rég másról beszélgettünk. De a gondolat nem hagyott nyugodni. Időről időre szóba hoztam a dolgot, és felvetettem neki, hogy készüljön róla egy könyv. Őszintén szólva csodálkoztam is, hogy korábban ilyen nem született. Túl többkörnyi kedves hümmögésén, mentő ötletem támadt. Azt javasoltam neki, hogy csak beszélgessünk úgy, ahogy szoktunk, én talán többet kérdezek majd, és ott lesz velünk egy diktafon is, írok ebből egy szöveget, amire ő simán mondhatja, hogy nem kell. Hogy mégse legyen könyv. Gondoltam, ha hosszú órákat, összességében napokat beszélgethetek Szirtes Tamással „feleslegesen”, az nekem már megéri. És ha végül mégis lesz könyv, az a bónusz.
Az elmúlt egy évben gyakran felkerestem az Erzsébet körútra néző igazgatói szobájában, faggattam és hallgattam őt, beszöktem a próbákra, néztem számos előadást, figyeltem, hogyan dolgozik, hogyan működik, hogyan él a Madách Színházban, amely több mint öt évtizede a munkahelye. Beszélgettünk a színház és az élet nagy kérdéseiről, tanítókról, tanítványokról, színészekről, szomorú és vidám dolgokról. Sokat nevettünk, és sokszor elgondolkodtunk. Volt, hogy éreztem, kész válasza van néhány kérdésemre, de nem egyszer sikerült olyanról faggatnom, amin töprengenie kellett, és talán néha arról is beszélt, vagy legalábbis szeretném ezt hinni, amiről másnak korábban nem. Sokat megtudtam ezekből a találkozásokból. És közel sem csak a színházról. Tanultam tőle az álmok megvalósíthatóságáról, az önreflexió fontosságáról, de még a szerelem mindenhatóságáról is. Lenyűgözött csillapíthatatlan tudásvágyával, legyőzhetetlen, újító szellemével, kedves bölcsességével. Régóta tiszteltem és kedveltem, de mire ez a könyv elkészült, azt hiszem, megszerettem őt. Hálás vagyok neki, hogy bőséggel adott az idejéből és a figyelméből. Ezzel a legtöbbet adta, amit egy mester, egy barát adhat.
Amint látható, a könyv végül elkészült. Remélem, sikerült jól átadnom, amit elmondott nekem. Ő, Szirtes Tamás.
„A legenda örök, akárcsak a magatartásminta, amit felmutat. Az emberek ezeket a kapaszkodókat a mítoszok által teremtették meg maguknak. A vonzódásunk a mesék iránt ősi, genetikus és szenvedélyes. A néző valójában a meséért jön a színházba.”
„Megsértődni nem tehetséges dolog.”
„Ha egy külföldinek arról kellene beszélnem, mit jelent számomra, hogy magyar színházi rendező vagyok, elsősorban a magyar irodalomról beszélnék. Személyes viszonyom a drámákkal a magyar költészettel kezdődött.”
„Bár a mulandóság ott lebeg valamennyiünk szeme előtt, mégis mindenki azt hiszi, hogy ő nem hal meg, csak a többiek. Természetesen én is szentül hiszem, hogy nálam törik meg a sor.”
„Talán rajongó természetem is segített, hogy felismertem a találkozásokban rejlő lehetőséget. Nagy adománynak érzem a természettől, ha az ember képes rajongani. Azok, akik erre nem képesek, jelentős dologokról maradnak le.”
1983. március 25. – sorsdöntő dátum a Madách Színház életében. Ezen a napon volt a Macskák premierje, amelynek sikere minden várakozást felülmúlt. A Macskák Madách színházi előadása szinte mindenben eltért az addig megszokott magyar színházi működési formától. Új nézőpontot, friss megoldásokat, a zenés színház felszabadult, önfeledt, mégis nagyon fegyelmezett szemléletét hozta magával. Húsz évvel a Macskák bemutatója után ismét valami gyökeresen új, és a magyar színházi életben különleges dolog történt: bemutattuk Az Operaház Fantomját. A Madách Színház átalakulása ezzel a bemutatóval és Szirtes Tamás rendező 2004-es igazgatói kinevezésével és művészi irányításával vette kezdetét.
Aki egyszer is járt a nézőtéren kívül is a Madách Színház falain belül, és látta lent a színpadrendszer labirintusát, a fenti zsinórpadlás pókhálószerűen bonyolult szövevényét vagy a lenti műszaki részleg mindent megszerelő és mindent megépítő műhelyét, vagy a jelmeztári ruhadarabok előadások szerint elrendezett bársony- és selyemdzsungelét, esetleg belekukucskált az öltözőkbe, vagy részt vett már próbán, esti előadásra való készülődésen, az tudja, milyen rengeteg ember lelkes és összehangolt munkája kell ahhoz, hogy egy zenés színházi előadás megszülethessen. Vagy aztán évekig gördülékenyen játszhassák a Madách Színház varázslatot rejtő falai között. Rényi Ádám hosszú ideje csodálója ennek a mágikus összehangoltsággal működő világnak, ismeri, elismeri, szereti résztvevőit. Hozzájuk bejárva, őket kifaggatva írta meg azt a színházi életmesékből álló könyvet, mely tisztelgés minden Madách Színházban dolgozó ember előtt, és főhajtás a színházi világ egyik legkomplexebb műfaja, a musical előtt.
Rényi Ádám így vall erről a csodálatos emlékkönyvről: „A mögöttem álló évben sokszor szöktem be a Madách Színházba, hátul a művészbejáró felől, és beszélgettem színészekkel, színésznőkkel, egykori táncosokkal, rendezőasszisztensekkel, popsztárokkal, zeneszerzőkkel, műszaki munkatársakkal és színházi vezetőkkel az életükről, ami összefonódott a Madách Színházzal, különösen az elmúlt húsz évvel. Próbáltam valós, árnyalt képet adni erről a világról, amit én évtizedek óta csodálok. A zenés színház komplexitása, az emberfeletti teljesítmények, a sikerért vívott, gyakran kudarcokon keresztül vezető küzdelem számomra különösen inspiráló. És érdekes volt megtapasztalnom, hogy az elkötelezettség, az áldozatkészség, a kitartás, a nézők szórakoztatása iránti felelősség a színfalak mögött, a színházba járók számára láthatatlan munkatársak között is van akkora, mint azoké a művészeké, akik estéről estére megméretnek a színpadon. Sokat adtak ezek a beszélgetések. Nem egy kimondottan megrázó volt, bizony voltak pillanatok, amikor nehéz volt folytatni a beszélgetést, és volt sok vidám pillanat is. Az volt a célom, hogy ne egy ünneplő ömlengés legyen a könyv, hanem valóságos, átélhető, azonosulható. A beszélgetések alapján írt kis életmesék éppen olyan sokfélék, mint alanyaim voltak, és mégis összeköti őket sok olyan tulajdonság, ami nélkül nem lehet színházat csinálni. Nagyon köszönöm a könyv minden szereplőjének, hogy jókat beszélgethettem velük, hogy beljebb engedtek, hogy nem vették félvállról ezeket a találkozásokat. És köszönöm Jardek Szabinának, hogy csodálatos friss képeivel élővé tette a könyvet, és meg tudta mutatni fotón, amit én a betűkkel igyekeztem.
„A Macskák próbái alatt éreztem biztosan, hogy a zenés színházzal dolgom van. Pontosabban, hogy a zenés színházzal van dolgom. Akkor már tudtam, hogy ha egyszer módom lesz arra, hogy én határozzam meg a saját pályámat, akkor nekem a zenés színház környékén van az út. Megszületett a gondolat, és a Macskák bemutatója után 20 évvel eljött a pillanat is. Megpályáztam az igazgatói posztot, és 2004. február 1-től dolgozunk azon, hogy a Madách Színház európai mércével mérve is jelentős zenés színház legyen. Az elmúlt 20 évben 25 világhírű és magyar musical került színre, a musicalirodalom legnagyobb sikereit hoztuk el Budapestre, és minden látható jel arra utal, hogy a közönség elégedett, mi több, nagyon sokan rajongói a zenés Madách Színháznak. Ez a könyv, amelyet Rényi Ádám, a Madách Színház barátja jegyez, a teljesség igénye nélkül, afféle keresztmetszetként írja meg művészek és más színházi emberek életmeséin keresztül az elmúlt két évtizedünk történetét. Bár nem fért el benne minden nagyszerű kollégám története, akiknek egytől egyig hálával tartozom, önök mégis sokat megtudhatnak belőle a világunkról, ünnepnapjainkról és hétköznapjainkról; bepillanthatnak nemcsak a színfalak mögé, de a művészi és az emberi lélek rejtelmeibe is. Találkozhatnak vidám és keserűbb történetekkel, hiszen a színházi élet sem könnyebb, mint az élet maga, kihívásai pedig embert próbálóak.” Szirtes Tamás
Fotók, videók: A Madách Színház Facebook oldala
