Interjú a fordítóval, Tótfalusi Ágnessel
1. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget a Vörös és fekete újrafordítása
során?
Adná magát a válasz, hogy maga a kétszáz éves nyelv (hiszen a 1830-ban jelent meg regény), de Stendhal olyan takarékosan, kiegyensúlyozottan és plasztikusan ír, hogy nem ez okozott gondot, hanem az egyes fejezetek mottói.
Stendhal ugyanis nagyot betyárkodik velük, gyakran előfordul, hogy enigmatikus szerzők enigmatikus mondatait választja mottónak (pl. Hobbestól: Put thousands together / Less bad /
But the cage less gay.), de olykor maga is kitalál szerzőket, és mindenféle sorokat
költ a nevükben.
Ám mivel a híres Pléiade-sorozat kritikai kiadásából dolgoztam, tulajdonképpen ezek a mottók is könnyen megfejthetők voltak. Sok kérdés megoldását köszönhettem ennek a kiadásnak.
2. Mi volt a legnagyobb öröm a munkádban?
Csak ismételni tudom magamat: Stendhal plasztikus, szépséges nyelve, a szöveg ritmusa – amennyire tőlem telt, igyekeztem vissza is adni.
3. Mik a legjelentősebb változások a szövegben?
Feltűnő változásokat nem kell várni ettől a fordítástól – a címet nem változtattam meg, holott a „Vörös és fekete” helyett éppen olyan pontos lett volna a „Piros és fekete”, és mivel a francia címben határozott névelő van (Le Rouge et le Noir), még pontosabb „A vörös és a fekete”, de nekem tetszik az eredeti cím, ami egyébként mindenféle formájában rejtélyes, nehezen megfejthető.
Illés Endre fordításával nem az volt a gond, hogy elöregedett volna a nyelvezete, hanem az, hogy hetven éve még nehezebben lehetett jó szótárakhoz jutni, és néhány kifejezésnek kétszáz éve még más volt a jelentése, mint manapság (vagyis hetven éve).
Ezen kívül Illés Endrének volt néhány tévedése (bár minden fordítónak van, nekem is), ezeket ki kellett javítani. Kicsit pontosabb, kicsit hűségesebb lett az én szövegem – legalábbis
remélem. Az egyetlen jelentősebb változás, hogy „de Rénalné” és „de Rénal úr” helyett „Rénalnét” és „Rénal urat” írtam, így ki lehetett küszöbölni a nagyon zavaró „de”-t a szövegből.
4. Milyennek látod Julien Sorelt? Mennyiben hasonlít egy mai fiatalhoz?
Julien egy bántalmazó közegből érkező nagyon érzékeny és nagyon okos fiatalember – brutális, érzéketlen apja (aki ács!) megveti, és gyakran meg is veri, anyának pedig nyoma sincs a regényben.
Julien nem hajlandó elfogadni, hogy a származása miatt hátrányok érhetik a társadalomban. Bár szokás őt Balzac Rastignacjához vagy Maupassant Georges Duroy-jához, a „Szépfiúhoz” hasonlítani, ez a hasonlat nem áll: Julien több lehetőséget is elutasít a boldogulásra, lehetne
belőle sokat kereső házitanító, tanár a papi szemináriumban, majd Mathilde férjeként katonatiszt, előkelő úriember, neki mégis sikerül vérpadra jutnia – túl hevesek az indulatai, túl erős benne a büszkeség.
Mivel Magyarországon a társadalmi egyenlőtlenségek nem haltak ki a 21. századra, sőt megint felerősödtek, nyilván sok okos, érzékeny és büszke fiatal vergődik a Julienéhez hasonló helyzetben, de mivel ez csak egy regény, egy mai fiatal feltehetőleg más
megoldásokkal fog kísérletezni...
5. Vajon milyennek látják a 21. századi nők a női karaktereket, és mit
csinálnának másképp?
A Vörös és fekete azért olyan csodálatos, mert időtlen, mint egyébként minden nagy regény.
Julien két szerelme két végletet képvisel: Rénalné visszahúzódó, halk, félénk asszony, feleség és szenvedélyes családanya, Mathilde büszke, okos lány, nagyon művelt, harsány és önérzetes.
Julien mégis egyformán elsöprő szenvedélyt ébreszt mindkettőjükben, pedig ő maga nem is feltétlenül a két nőbe szerelmes, hanem abba, amit képviselnek. Sőt, azt mondanám, hogy ő nem is igazán szerelmes, csak az önérzete háborgása kiváltotta érzéseket képes átélni. A két nő éppen Julien megfoghatatlanságával küszködik, nem tudják megfejteni a működését, ettől
szenvednek, ezért nem tudnak szabadulni az iránta érzett szerelemtől.
Azt hiszem, ezzel a helyzettel egy 21. századi nő éppen olyan nehezen tudna megbirkózni, mint egy 19. századi – hiszen ilyen a szerelem természete.
6. Szerinted mi a titka a regénynek, ami miatt évszázadok óta szeretik?
Pontosan ez az időtlensége, a hibátlan, gyönyörű mondatai, és nem utolsósorban Standhal állandóan felvillanó humora.
És azt sem szabad elfelejteni, hogy ez nemcsak egy szerelmi regény, hanem politikai regény is, a Napóleon bukása után visszaszilárduló monarchia és a szabadabb légkörhöz szokott társadalom harcának pontos ábrázolása, ugyanis Stendhal nagyon politikus alkat, és nem is rejti véka alá a politikai véleményét, anélkül, hogy ezzel elnehezítené a regényt.
Nem sok új van a nap alatt, a társadalmi mozgások sem igen változnak, a szerelem pedig örök, ezért ez a regény mindig időszerű marad, és olyan arányosan van megírva, hogy nagyon élvezetes olvasmány – remélem, az én fordításomban is.
