Maksai Kinga: Most már biztosan hazaér
Nem csak Paula Hawkins tudja jól megcsavarni a valóságot
Otthoni vagy munkahelyi körülmények között játszódó thriller, melynek főhőse egy nő, akinek női tapasztalatai, érzései a meghatározóak? A domestic noir műfaja nagyjából a 2010-es évek óta hódítja meg az olvasókat elindítva egy olyan folyamatot, melyben a női szerzők írnak nem csak női olvasóknak a családi élettel vagy a nő lét stációival kapcsolatos, sajátosan hétköznapi, otthoni vagy munkahelyi körülmények között játszódó pszichológiai thrillereket. A krimi egyik különleges alműfajáról beszélünk tehát, mely intenzívebb élményt tud adni az olvasóknak: nem pusztán a feszesre húzott nyomozási szál, de női mikro-élethelyzetek kiemelten valósághű ábrázolása miatt. Paula Hawkins A lány a vonaton című thrillere óta tudjuk, mekkora szükség van az ilyen erősen megfestett, karakteres női történetekre, ahol nemcsak a thrillerélmény tökéletes, de a nők sorsáról, gyengeségeiről, létezésük hétköznapi kihívásairól is szó esik.
Maksai Kinga remek érzékkel viszi tovább a műfajt, és pontosan úgy csűri-csavarja a valóságot, hogy a végén már az olvasó is kezd zavarba jönni, akárcsak a főhős: kiben bízhat meg igazán? Mi a valóság és mi a manipuláció? És ebben a folyamatos bizalom- és igazságkeresésben vajon ki van az egyéves kisfiával magára maradt anyuka mellett? A családja, a barátai, a szomszédai, a férje volt kollégái, a rendőrség? Hiszen látszólag mindenki nagyon akar segíteni, de hát mint tudjuk, a látszat annyira, de annyira csalóka.
Mit is kell tudni a főszereplőről? Egy otthon ülő anyuka, aki saját anyja szerint annyira begyepesedett, hogy ne lepődjön meg, ha a férjének viszonya van. Akinek unalmas hétköznapjait a sarki pékség croissant-jai és annak árusítója dobják fel, és az esti kosarazások, amikor letette aludni a fiát, és végre kipattogtathatja magából a feszültséget. Aki férje legnagyobb megdöbbenésére még mindig CD-n hallgat zenét. Akinek a férje feltűnően sokat jár el bulizni, és feltűnően sokat dolgozik. Aki egyéves kisgyereket nevelve eljut egy szvingerklubba is, ahogy a történetben és a nyomozásban felgyorsulnak az események.
Dóra unalmas kismama élete órák alatt fordul fel, amikor férje egyik éjszaka nem ér haza a céges partiról. Egyik pillanatról a másikra azon kapja magát, hogy egyéves kisfiával a karján figyel meg embereket, nyomoz, kutat, mint egy gyesen lévő titkos ügynök. Miközben folyamatosan észnél kell lennie, hogy vajon kivel oszthat meg információkat, vagy kinek hiheti el az állításait, aki látszólag segíteni akar neki.
Az olvasó pedig csak megy-megy a főszereplővel, és azért drukkol, hogy a gyerek altatási és etetési idejei között végre kiderüljön Dóra számára az igazság. Hiszen minden anyának joga van megtudni, hová tűnt a gyermeke apja.
Fülszöveg
Fiatal pár él kellemes családi házban egyéves kisfiukkal, Budapesten, kertvárosban. A férj irodában dolgozik. Egy este a céges buli után nem jön haza. Vajon elhagyta Dórát? Szeretője van? Vagy tényleg eltűnt? – itt indul Maksai Kinga pszichológiai thrillere, amelyben az idegtépő kezdet után csak fokozódik a feszültség. Kiben bízhat Dóra? Az apja magándetektívet akar fogadni. Telnek a napok, az eleinte kelletlen rendőrök végre nyomozásba fognak. Dóra minden pillanatban teljes súllyal érzi az egyedüllétet, lassan már abban is kételkedni kezd, amiben biztos volt. És Dórával együtt az olvasóban is gyanú ébred. Vajon mi történt? És mi lesz a vége? Maksai Kinga első thrillere nyugtalanító, mégis lebilincselő kaland.
A szerzőről
Maksai Kinga nem ismeretlen az olvasók előtt, gyerekkönyvei közül a Mia és Maja Merítés-díjat is nyert. Ezúttal felnőtteknek írt rafináltan szövevényes pszichológiai thrillert.
Idézetek a könyvből
„Csak néz rám kérdőn a hatalmas, szürkéskék szemével, én meg remegni kezdek. Mintha magyarázkodnom kellene neki, hogy hol az apja.
– Nemsokára itthon lesz – mondom, miközben megsimogatom az arcát. – Biztosan hazajön mindjárt. Meglátod.”
„Nagy levegőt veszek, és elhatározom, akármi is az oka, hogy csak délelőtt jött haza, nem fogok veszekedni a férjemmel. Nyugodt maradok, végighallgatom, és csinálok egy ebédet. Ahogy bedugom a kulcsot a zárba, megpittyen a telefonom. Szinte feltépem a kistáskám cipzárját.”
„– Érthető, hogy aggódsz, de biztos mindjárt otthon lesz. Vagy lehet, hogy bement az irodába. Néhányan arról beszéltek tegnap, hogy közeleg a leadás, és ha nem akarnak jövő héten tizenhat órában dolgozni, jobb, ha ma meg holnap lenyomják egy részét. Ha jól emlékszem, Petyának is leadása van.
– Nekem nem mondta… – de inkább nem folytatom.
– Ne izgulj, biztos előkerül.”
„Valami nem stimmel. Hogy lehet, hogy Peti még nem tudott hazajönni, vélhetően, mert úgy szétcsapta magát, ez a csaj meg olyan, mintha átaludta volna a telet, és most tavasszal, mint valami kurva bimbó pattant volna ki?!
– Peti nem jött még haza, gondoltam, hátha tudod, hol lehet.”
„– Zsigmond Dóra vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk – nyújtom a kezemet, bár így, hogy Andrist is tartom, inkább valamiféle fura táncmozdulatnak tűnik, amit csinálok. Olyan, mintha a Monty Python eltitkolt, hatodik tagja lennék.”
„Helló! Nem látták… khm… láttátok ma Pétert? Nem jött még haza, és aggódom, hogy… – és már megint a jól begyakorolt szöveget mondom. Ha nem lesz állásom, simán bevesznek a krisnások adománygyűjtőnek.”
„Úgy érzem, mintha egy éve ébren lennék.”
„Volt már szarabb is, anyukám.”
„Időnként rákérdez valamire, például, hogy valóban nincs-e Petinek tetoválása vagy pirszingje. Tényleg nincs, ami – mint kiderül – nem szerencsés, mert például, ha egy Mike Tyson-stílusú arctetoválása volna, könnyebben fel lehetne ismerni. Vagy ha, mondjuk, sántítana. Vagy ha ki lenne hidrogénezve a haja. Vagy bokáig érő szakálla volna. Lassan kezdem felfogni, hogy az én átlagosan – bár azért annál sokkal jobban – kinéző férjem simán fel tud szívódni a városban.”
„A kekszen és a müzlin kívül semmit sem ettem, de elképzelni sem tudok mást, mint édességet. Szükségem van rá. Azt mondják, azért kívánja az ember az édes ízt, amikor szomorú, mert tudat alatt az anyatejre emlékezteti, és hát mi volna megnyugtatóbb annál?”
„Hetek óta most először érzem úgy, hogy nem vagyok ötvenéves.”
„Egy ideje mintha folyamatos lebegésben lennék álom és valóság között. Vagy talán a kettő egy és ugyanaz?
„Az ember nem mindig tudja, kiben bízhat, és ki az, aki átveri, ahogy azt sem tudhatjuk biztosan, ki törődik velünk igazán.”
