Werner Herzog: Dereng a világ
„A létezés határait veszi szemügyre. Bárcsak Herzog még több könyvet írna.” (Die Presse)
„Egy darabka Aguirre, Isten haragja, egy darabka Apokalipszis most, némi lázálom, és Herzog regénye már meg is babonázott bennünket, ahogy szembenézni késztet azzal: kik vagyunk és miért harcolunk.”
(Elle)
Herzog mindig is vonzódott a lázálmokat kergető, a valósággal makacs háborút vívó hősökhöz. Csoda, hogy amikor Japánban járt, nem a császárral akart először találkozni, hanem Hiroo Onodával, a legendás katonával, aki Japán kapitulációja után még évtizedekig folytatta a háborút. Amikor Onoda 1974-ben beszélget egy egyetemista fiúval, akinek bakancslistáján az szerepel, hogy vele találkozzon, a Jetivel és Kínában a pandákkal, nem érzékeli, hogy mekkora csodabogárnak számít. Mint ahogy a háború végének hírét sem hajlandó elfogadni tőle. A Szuzuki nevű fiú hiába győzködi, a katona közli, csak akkor hajlandó letenni a fegyvert, ha felettesétől utasítást kap erre. Amikor megkapja az utasítást, 29 évnyi látszólag felesleges, emberfeletti küzdelem után csak ennyit tud kinyögni: – Őrnagy, vihar tombol bennem.
Az apokaliptikus lelki és természeti csatákat feldolgozó rendező regénye azért is különösen szívbe markoló, mert rádöbbenti az embert, mennyire tud ragaszkodni saját narratíváihoz, az önmaga által konstruált világokhoz, még akkor is, ha a valóság földrengésszerű erővel veszi körül. Hiszen Onoda látja-olvassa a háború végét jelző, repülőből kiszórt röplapokat, talál a szigeten újságot, akár meg is érthetné a híreket, vagy azt, ami körülveszi. De nem akarja. Nem tudja.
Milyen makacs monomániával tud az ember beleragadni saját életelképzeléseibe a józan észre is rácáfolva, csak azért, hogy identitása ne remegjen meg? Werner Herzog regénye megrendítően aktuális olvasmány a 21. század önáltató társadalmaiban élő embereknek.
Mi a jobb? Saját vízióink foglyaként harcolni egy nem létező dologért, vagy rádöbbenni a valóságra, és nem küzdeni semmiért, nem hinni semmiben. A nagyszerű filmes úgy ad választ a kérdésre, hogy még több kérdést vet fel. Viszont határozott ösvényeket vág ezek továbbgondolására. Határozott és kegyetlen ösvényeket, akár Hiroo Onoda a Fülöp-szigetek Lubang nevű szigetén.
Fülszöveg
A díjak sokaságával kitüntetett filmes, Werner Herzog első regényében egy japán katona, név szerint Hiroo Onoda rendkívüli történetét beszéli el, aki a második világháború lezárulása után még huszonkilenc évig védett egy trópusi szigetet. Herzogot 1997-ben Tokióba hívták, hogy rendezzen meg egy operát. Vendéglátói azt kérdezték tőle, kivel szeretne megismerkedni. Hiroo Onodával, felelte Herzog gondolkodás nélkül. Onoda nem értesült arról, hogy a harcok véget értek, és kitartott a szigeten. Herzog és Onoda egyből megbarátkoztak egymással, és órákon át beszélgettek a történtekről. A Dereng a világ Onoda hosszú háborúját örökíti meg. Elképzeli a katona abszurd, mégis eposzi nagyságrendű küzdelmét – Herzog hipnotikus stílusú szövege álmokat, dokumentarizmust és költészetet sző egybe. Nyelvezete és megoldásai azonnal ismerősek lesznek azoknak, akik filmjeit kedvelik. Modernkori robinzonád ez a regény, egy teljesen egyedülálló alkotás, amelynek végső témája, hogy miként adhatunk értelmet életünknek, és találhatunk valódi életcélokra.
Mások a kötetről
„A rendező Herzog egy japán katona igaz történetét beszéli el lenyűgöző debütáló regényében. A második világháborút követően Onoda még közel három évtizedig áll helyt egy Fülöp-szigeteki dzsungelben, nem tudván, hogy a háború véget ért. Eltökéltsége és különös világlátása Herzog filmes főhőseit juttathatja eszünkbe, és máris a vásznon szeretnénk látni Onoda történetét.” – Publishers Weekly
„Az őrületbe forduló megszállottság elképesztő története e szűk mezsgyén mozgó, ám annál gyümölcsözőbb zsáner mesteréről... Ha felidézzük Herzog Aguirre, Isten haragja című, 1972-es alkotását, megkapjuk a kulcsot a regényhez, amelynek részleteit írója „a tényeket tekintve korrektnek” nevezi – javarészt. Amikor a rendező 1997-ben Tokióban jár, hogy színpadra állítson egy darabot a Csúsinguráról, visszautasít egy lehetőséget, hogy a császárral találkozzon, helyette azt kéri, hogy beszélhessen Hiroo Onodával, egy japán harcossal, aki 1944 és ’74 között rejtőzött a Fülöp-szigeteken. Herzog a kezdetektől meséli Onoda történetét... A rajongói filmben reménykednek majd. A könyv lapjain pedig az okafogyottá váló lojalitás gyönyörű példája bontakozik ki előttünk.” – Kirkus
„A legendás filmkészítő Herzog tűnődésre késztető, lírai novellát desztillál egy második világháborús katona igaz történetéből, aki 1974-ig folytatta harcát... Míg az újságcikkek és egy róla készült dokumentumfilm Onoda extrém kitartását és megdöbbentő téveszméjét állítják a középpontba, addig Herzog, a mélyebb igazságok örök kutatója egy nagyon is szokványos tendenciát lát meg a japán katona küzdelmében: azt, hogy egy narratíva fenntartásáért akár a tényeket is hajlandóak vagyunk háttérbe szorítani.” – Booklist
„Herzogot világszerte a megszállott hősökről szóló filmek készítőjeként ismerik, akik vad, uralhatatlan körülményekkel küzdenek. ... Első regénye sem cáfol rá erre. Szikár nyelvű, minimalista stílusával – mely Herzog forgatókönyvírói technikáját idézi –, és nagy léptékű időbeli ugrásaival a regény Onoda rendkívüli történetének teljes 29 évét fogja át, miközben végig a főhősre fókuszál. Rövid, ám erőteljes és jelentékeny művel gazdagodott a történetmondás mesterének életrajza; Herzog filmjeinek rajongói pedig lépten-nyomon felismerik majd a rendező-forgatókönyvíró-producer ujjlenyomatait ebben az abszurdba hajló, olvasóit beszippantó sztoriban.” – Library Journal
„Akik szeretik Herzog filmjeit – a megszállott karaktereket, a hajmeresztő utazásokat, ahol a természeti világ az ellenség –, ugyanúgy rajongani fognak a rendező első regényéért is. Egy darabka Aguirre, Isten haragja, egy darabka Apokalipszis most, némi lázálom, és Herzog regénye már meg is babonázott bennünket, ahogy szembenézni késztet azzal: kik vagyunk és miért harcolunk.” – Elle
Idézetek a könyvből
„Shigeaki Saegusa Japán egyik tekintélyes zeneszerzője, az opera színre vitele idején saját műsora volt a tévében, sokan tudtak a munkánkról. Esténként a legszűkebb munkatársi kör egy hosszú asztalnál vacsorázott. Egyik este Saegusa megkésve érkezett, magánkívül az izgatottságtól. Herzog-szan, mondta. A császár jelezte, hogy magánkihallgatáson akar fogadni, ha nem túl nagy a feszültség benned így röviddel a premier előtt.
Azt válaszoltam: Egek, fogalmam sincs, mit kezdhetnék a császárral, semmitmondó frázisokból állna a beszélgetés. Éreztem, ahogy a feleségem, Lena körmei belemélyednek a kezembe, de már késő volt. Elhárítottam a meghívást. Ez nagy tapintatlanság volt, olyan szörnyű és buta dolog, hogy még ma is szeretnék elsüllyedni szégyenemben. Az asztalnál mindenki sóbálvánnyá dermedt. Talán még levegőt sem vett senki. Minden pillantás az asztalt kereste, a hosszú csendben megfagyott a levegő. Azt gondoltam, egész Japán megszűnt lélegezni. És ekkor a nagy csendben megszólalt egy hang:
Ha a császárral nem, akkor mégis kivel akarnék Japánban találkozni?
Gondolkodás nélkül rávágtam: Onodával.”
„Az éjszaka lázálmokban forgolódik, és a táj rögtön ébredéskor mint hideg borzongás, nappallá átváltozó, statikusan nyikorgó álom, mely nem akar elmúlni, remeg, ahogy a rosszul bekötött neoncsövek remegnek. Reggel óta vibrál az őserdő az elektromos elragadtatás rituális kínjaiban. Eső. A vihar olyan messze van, hogy nem hallani a dörgést. Ez is álom. Ez is álom. Széles ösvény, balra és jobbra sűrű bozót, rothadó levelek a földön, vízcseppek hullanak alá a levelekről. Az őserdő dermedt, türelmes alázattal várja, hogy véget érjen az eső nagymiséje.”
„Megmozdul néhány rothadó levél a földön.
Mi volt ez? Pillanatnyi mozdulatlanság. Aztán mozogni kezd a levelekből álló fal a szemem előtt. Lassan, nagyon lassan egy levélember formáját veszi fel. Talán valami szellem? Egész idő alatt láttam, de nem ismertem fel, bár ott volt előttem. Egy japán katona. Hiroo Onoda. Ha tudtam volna, hol áll mozdulatlanul, akkor sem vettem volna észre, olyan tökéletesen álcázta magát. Leveszi a nedves leveleket a lábáról, aztán a zöld ágakat, amelyeket gondosan a testére rögzített.
A fegyveréért nyúl a sűrű bozótba, ott van a hátizsákja is elrejtve. Látok egy katonát, valamivel több mint ötvenéves, szikár; minden mozdulata rendkívül óvatos. Egyenruhája összefércelt foltokból áll, a puskatust fakéreg borítja. Gondosan hallgatózik, majd hangtalanul eltűnik arrafelé, amerre a falubeliek mentek.”
„– A háború huszonkilenc évvel ezelőtt véget ért.
Merev, csupasz értetlenség Onoda arcán.
– Az nem lehet.
– Japán 1945 augusztusában kapitulált.
– A háborúnak nincs vége. Néhány napja láttam egy amerikai repülőgép-hordozót, egy romboló kísérte, és egy fregatt.
– Kelet felé mentek – véli Szuzuki.
– Ne próbáljon becsapni. Látom, amit látok.”
„Az az igazság, hogy nem lett vége a háborúnak. Csak máshol folytatódik.”
„Folytatom a háborúmat. Harminc éve harcolok, és még sok év bennem van.”
„Miután a csapataink elvonulnak Lubangról, önnek az lesz a feladata, hogy a császári hadsereg visszatértéig megszállás alatt tartsa a szigetet. A területet gerillaháborúban kell megvédenie, bármi áron. Minden döntést önnek kell meghoznia. Senki nem fog parancsot adni önnek. Saját magára lesz utalva. Mostantól nincsenek szabályok, ön hozza a szabályokat.”
„Ön a dzsungel fedezékéből fog működni. Háborúja tisztán kimerítő háború lesz. Csapások változó rejtekhelyekről. Ön egy szellem lesz, megfoghatatlan, az ellenség örökös rémálma. Háborúja nélkülözni fog minden dicsőséget.”
„Úgy nézek ki, mint egy csavargó vagy koldus,
De te csendes hold, látod, milyen fényes a lelkem.”
Könyvadatok:
Eredeti cím: Das Dämmern der Welt
Fordító: Szijj Ferenc
Várható megjelenés: 2022. szeptember 22.
Könyvészeti adatok: Kult Könyvek sorozat, keménytáblás, védőborítóval
