„Pezsgő és melankólia koktélja, nagylelkűséggel összekeverve.” – New York Times
New York Times Bestseller
Az év könyve: WASHINGTON POST, TIME, GUARDIAN, BOOKLIST
Kate Atkinson brit bestselleríró legújabb könyvének főszereplője, Nellie Coker karakteréhez egy valós személy, Kate Meyrick élete és kora szolgált inspirációként. A jazzkorszak hajnalán gombamód nőttek ki az új klubok London Soho negyedében. Meyrick 1921-ben nyitotta meg legendás 43 nevű klubját, amely számos hírességet vonzott a dekadens művészektől a bűnözőkön át egészen a felsőbb osztály krémjéig. Egyre szaporodó klubjait hercegek, nemesek, politikusok és hírességek is örömmel látogatták, a folyamatos rendőrségi razziák sem tántorították el a vendégkört. Kate Meyrick igazi self-made woman volt: az Írországban született asszony jómódú orvos férjétől elválva Londonba költözött és saját erőből építette ki birodalmát. Klubjait később nyolc gyermekével együtt üzemeltette, akik boldogulását erején felül segítette. Lányai például grófokhoz és bárókhoz mentek hozzá, miközben ő maga többször is börtönbe került – összesen három évet ült olyan bűncselekmények miatt, mint az alkohol nem megfelelő árusítása vagy éppen rendőrségi vesztegetés.
A léhaság szentélyeiben az olvasó az 1920-as évek Londonjának jazztől hangos, koktélokkal és dohányfüsttel telt bárjai mélyére merülhet. A háború után ocsúdó főváros a nyomor, a prostitúció és a bűnözés melegágya, a szemétdomb királynője pedig a számos éjszakai szórakozóhelyet birtokló Nellie Coker. Az asszony hat gyermekével együtt üzemelteti a Soho népszerű bárjait, amik közönsége a legalsóbb rétegektől a legfelsőbb körökig terjed. De ha valaki ekkora hatalomra tesz szert – főleg, ha azt eltulajdonított forrásból finanszírozta –, előbb-utóbb halálos ellenségeket szerez magának.
A város vonzza a csillogó életre vágyó kislányokat, akik a siker és a hírnév reményében hagyják hátra a családjukat, többségük azonban nem a rivaldafénybe kerül, hanem kétes hírű bárok színpadán végzi, a kevésbé szerencsések pedig a folyóban. Veszélyes hely a nagyváros a naiv, gyerekkorból még ki sem lépett lányok számára: a lánykereskedők és sticik is tárt karokkal várják az eltévelyedett báránykákat, akik vagy önszántukból, vagy kényszerből esnek bele a csapdájukba. Két ilyen jobb életre vágyó fiatal – Freda és Florence – után kutatva érkezik Londonba a könyvtáros kisasszony Gwendolen, hogy a rendőrség új főfelügyelőjével együttműködve beépüljön a Coker család köreibe és véget vessenek Nellie uralmának. De nem ők az egyetlenek, akik a nő bőrére pályáznak. Árulás, ármány, hazugság, zsarolás és gyilkossági kísérletek követik egymást Cokerék környezetében, de Nellie-t nem olyan fából faragták, aki megijed a hasonlóktól.
Az író briliánsan mozgatja a rengeteg különböző háttérrel rendelkező szereplőjét, akiknek sorsa végül elkerülhetetlenül összefonódik a regény lapjain. A cselekmény ide-oda ugrál az időben, így tartva fenn még jobban a feszültséget, miközben megismerjük és szívünkbe zárjuk a szereplőket – még egy kicsit azokat is, akiket kevésbé lenne illendő kedvelni.
Magával ragadó történet A léhaság szentélyei, amelyet olyan erős atmoszféra jellemez, hogy az olvasó szinte úgy érzi, ő maga is részese a történetnek – nem véletlenül említik Dickensszel egy lapon a könyvet a méltatások. A nagy elődhöz hasonlóan A léhaság szentélyei is érzékletesen és érzékenyen mutatja be a társadalom peremére szorult emberek sorsát és a korabeli környezetet, miközben ellenállhatatlanul magával ragad a korszak dekadenciája és a dübörgő jazz szólamai.
A szerző a kötet végén hangsúlyozza, hogy A léhaság szentélyei a valós események és személyek felhasználása ellenére színtiszta fikció, forrásként a hagyományos történelemkönyveket elkerülve a bulvárosabb műveket részesítette előnyben. Ez pedig egyáltalán nem vált kárára a történetnek, amely lassú, kényelmes tempója ellenére egy percre sem engedi, hogy az olvasója kizökkenjen belőle. Kate Atkinson ellenállhatatlan és ütős koktélt kevert intrikából, gaztettekből, nyomorból és humorból, egy nagy adag glitterrel megszórva.
Mások a könyvről:
„Briliáns.” – Richard Osman
„A dzsesszkorszak Londonban, minden őrületével, pezsgésével és kétségbeesésével... Atkinson még a legsötétebb pillanatban is képes felmutatni az emberség jelzőfényét.” - Gillian Flynn, a Holtodiglan című bestseller szerzője
„Atkinson csúcsformában. Varázslatos, forgószínpadszerű cselekmény, mesterien uralt forma.” - Observer
„Ez a tökéletes regény a bizonytalan időkre.” - Times
„Egyszerűen az egyik legjobb kortárs szerző az egész világon. A léhaság szentélyei Londonban játszódik a jazz korában, tele van sziporkázó bohémsággal és kétségbeesett vággyal egy új és jobb élet után. Atkinson bűvészi rafinériával már néhány bekezdéssel csavarni tud egyet az olvasó hangulatán, és bármilyen sötétek olykor a történetei, mindig felfénylik bennük az emberségesség.” ‒ Gillian Flynn
„Mint Atkinson összes többi regénye, ez is nehezen kategorizálható. Történelmi regény, de mintha kortárs bölcsesség áradna belőle. A „dickensi” jelző már elcsépelt, de Atkinsonnak valóban kimagasló tehetsége van ahhoz, hogy hatalmas, nyüzsgő világokat alkosson, tele színes figurákkal… Eddig is az egyik legjobb kortárs szerző volt, és egyre csak jobb és jobb lesz. ‒ Kirkus
„Csillogó betekintés az I. világháború utáni London Soho negyedébe… Atkinson pengeéles prózája és burjánzó narratívája elegánsan tárja elénk Nellie csalárd, romlott, pusztulásra ítélt világát. Kifinomult macska-egér mesévé görbíti a történelmi kereteket, ahogy az egyes szereplők mind Nellie farvizén próbálnak meg előbbre jutni. Atkinson a csúcson.” ‒ Publishers Weekly
„Az 1920-as évek Londonjának figyelemreméltó újrateremtése… Atkinson érezhetően kedveli a karaktereit, így a legmellékesebbnek is van mélysége, és ugyanez az aprólékosság figyelhető meg a jazzkori London magaslatainak és mélységeinek ábrázolásánál. Újabb diadal az egyik legremekebb szépírónktól.” ‒ Booklist
„Mindig öröm kézbe venni egy Kate Atkinson regényt ‒ minden részletnek jelentősége van, és a végén minden meglepetés értelmet nyer… Atkinson figurái meg a döntéseik, a kíváncsiságaik és az álságosságaik viszik előre a történetet, és minden percért megéri.” ‒ BookPage
„Kimagasló… Atkinson utánozhatatlan.” ‒ Vogue
Idézetek a könyvből:
„Frobisherben nem az erkölcsi léhaság keltett megütközést, a tánc, az ivás, vagy akár a kábítószerek. Hanem a lányok. Lányok tűntek el London-szerte. Legalább ötről tudott, akiknek az elmúlt hetekben veszett nyomuk. Hová lettek? Azt gyanította, hogy a sohói klubok nyelték magukba őket.”
„Hát van örömtelibb hang a pezsgősdugó pukkanásánál? – tette fel Nellie a kérdést.
‒ Amíg nem a haszonból jön le az ára ‒ válaszolta Edith, akinek fékezhetetlen Coker-vér keringett az ereiben.”
„Sokakkal, pontosabban a többséggel ellentétben Nellie nem volt előítéletes. Nem tett különbséget bőrszín, társadalmi rang vagy rassz alapján. Akinek volt pénze a belépőre, az bebocsátást nyert a birodalmába. Az volt a vélekedése, hogy férfinak és nőnek is a pénz a fokmérője.”
„Hitte, hogy nincs csodálatosabb dolog széles e világon, mint színpadon állni. Volt benne valami fenséges, ami az egyébként sivár világ fölé emelte az embert. Repesett a szíve, ha csak rágondolt.”
„Cokeréknek egytől egyig beszédes szemöldökük volt. Akár teljes diskurzusokat le tudtak folytatni a szemöldökükkel, anélkül hogy egy szót is szóltak volna.”
„Gwendolen anyja együgyű asszony volt, minden múló ostobaságot elhitt. Gwendolen szerint épp az ilyen emberekből lesznek a patrióták. Sajnos.”
„Gwendolen úgy tartotta, hogy a „pletyka” csak a férfiak kifejezése a női társalgásra. A férfiak azért beszélgettek, hogy információt cseréljenek, vagy kriketteredményeken meg kampánystatisztikákon kérőddzenek. A nők viszont azért, mert próbálták megérteni az emberi gyarlóságokat. Ha a férfiak is „pletykálkodnának”, talán a világ is jobb hely lenne. Annyi biztos, hogy kevesebb lenne a háború.”
„Nevetett, és abba se tudta hagyni, amíg haza nem ért. Még utána is kitartott a jókedve, végig a négy sör alatt, amit felhajtott, egyiket a másik után. Azzal zárta le a délutánt, hogy szájon verte a feleségét, amikor az megkérdezte, merre járt. És még egy pofont ígért neki, ha nem lesz azonnal az asztalon az uzsonnája.”
„Freda a múlt héten arra ért haza a délután közepén, hogy egy zsebkendővel betömött szájú férfi van a székhez kötözve a mosogató mellett. Nem tudta, hogy kivegye-e a zsebkendőt, de amikor megindult a férfi felé, annak kimeredt a szeme a rémülettől, és hevesen rázta a fejét. Ebben a pillanatban jelent meg Vanda:
‒ Feltennéd a vizet a teához, kicsikém? ‒ mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy megkötözött, betömött szájú ember mellett lavírozva lehet csak odaférni a teásdobozhoz. Freda nem tudta, hogy ne töltsön-e a férfinak is, de Vanda kijelentette, hogy nem, nem érdemel az semmit, legfeljebb egy jókora taslit. Joanhoz tartozik, mondta Vanda, az egyik speciálisa.”
A szerzőről:
Kate Atkinson első regényével elnyerte a Whitbread-díjat (azóta már: Costa-díj). Legismertebb könyve a magyarul Szűr-Szabó Katalin fordításában olvasható Élet az élet után. Szinte minden regénye bestseller lett, a BBC tévéfilmsorozatot készített írásaiból (Jack Brodie esetei) A brit Királyi Irodalmi Társaság tagja, 2011-ben a Brit Birodalom Rendje (MBE) kitüntetésben részesült.
