Az angol szerző különös hangulatú meséinek, A könyvkötőnek és az Árulásoknak talán nem is olvasói, hanem rajongói vannak. Az írónőt kiadónk főszerkesztője, Berta Ádám kérdezte.
Honnan jött A könyvkötő alapötlete?
A szomszédunkban levő felnőttképzési központban járni kezdtem egy könyvkötő kurzusra, és egészen beleszerettem a könyvkötészetbe – nagyon tetszettek az anyagok, a munkafolyamatok, illetve a műhely is, ahol dolgoztunk. Lenyűgözött, hogy a könyvkötészetben érződik a történelmi folytonosság – részint annak köszönhetően, hogy ebben a szakmában alig valami változott az elmúlt száz esztendőben, másfelől amiatt is, hogy például régi könyvek restaurálásakor az ember szembesül azzal, hogyan dolgozott a régi könyvkötő mester. Megérintettek ezek a régmúltból származó könyvfedelek, és miközben szorgosan járt a kezem, lassan formát öltött Emmett alakja a fejemben. És ugyanebben az időszakban jelentkeztem önkéntesnek a Szamaritánusokhoz, ahhoz a jótékonysági szervezethez, akik nehéz sorsú embereken segítenek; végighallgatják őket, hogy a rászorulók biztonságos környezetben elmondhassák, ami bántja őket. Néha tanúja voltam olyan beszélgetésnek, amikor úgy éreztem, a szóban forgó személy egy ponton „megakadt”, valamibe „beleragadt”. Mintha az, hogy újra és újra elmondta a történetét, csak rontott volna az állapotán, mintha csapdahelyzetben lett volna, bebörtönözte volna az elviselhetetlen múltbeli élmény. Eltűnődtem, mi történne, ha valaki egyszerűen kiemelné belőle ezeket az emlékeket, és ezáltal felszabadulna, képessé válna arra, hogy új életet kezdjen. Aztán elgondolkoztam mindennek a lehetséges következményein, az ezzel járó nehézségeken – így született meg regényem központi gondolata.
A könyvkötő után az Árulások nem egy tipikusan adódó második regény. Mekkora merészség kellett ehhez a kimondottan újító, kísérletező továbblépéshez?
Az Árulások valóban sok tekintetben többet vállal, nyilvánvalóan nem adja magát annyira „egyenesben” az értelmezésnek, mint A könyvkötő. Elég szerencsésen alakult az időzítés: már megvolt az Árulások alapötlete, mire a kiadó jelezte, hogy megjelenteti A könyvkötő kéziratát. Mire A könyvkötő kijött, az Árulások nagy részét már meg is írtam. Mondani szokás, hogy a második regényt mindig nagyon nehéz megírni – engem legalább az első könyv kereskedelmi sikere nem nyomasztott. Az Árulásoknak voltak olyan vonatkozásai, amelyekkel meg kellett küzdenem, különösen formai kérdésekkel, illetve az egyes nézőpontok illesztéseivel. Gyakran nem igazán haladtam, mert azon tanakodtam, pontosan mit miért teszek. De mindig valami újat akarok kipróbálni, mindig keresem az új kihívásokat, ezért nem mondhatom, hogy több bátorságra lett volna szükség ehhez a könyvhöz (se azt, hogy kevesebbre), mint ha valami mást írtam volna. Szerencsére a szerkesztőm és az ügynököm is bámulatos, mindig azt mondták, írjak, amit szeretnék, ami iránt elhivatottságot érzek. És szerintem ez jó tanács, de az ő részükről feltétlenül jó adag bátorságra lehetett szükség.
Az Árulásokban a Patkány izgalmas, akár kafkai szereplőnek is nevezhetjük. Esetleg visszatér majd a jövőbeli műveiben?
Örülök, hogy megkedvelte ezt a karaktert – számomra nagyon élvezetes volt megírni ezt a nézőpontot. Véleményem szerint a kívülálló figurák mindig nagyon izgalmasak, konkrétan ez a szereplő pedig határhelyzetben helyezkedik el az állati és az emberi létforma között, bizonyos dolgokat nagyon élesen lát, míg más dolgokról elképzelése sincs... Azt hiszem, régóta igyekeztem már megformálni ezt a szereplőt, de a korábbi inkarnációi nem kerültek be egyik regényembe sem. Nem tartom valószínűnek, hogy szerepeltetni fogom a jövőben, mert számomra az Árulások története lezárult, a későbbiekben nem szeretnék semmit hozzátenni ehhez a világhoz – a Patkány karakterét is szeretném meghagyni úgy, ahogy van, azt szeretném, hogy abban a pillanatban maradjon meg, amikor rádöbben, hogy végtére is ő egy emberi lény. Az azonban tény, hogy vonzódom ehhez a személyiségtípushoz – az olyan személyekhez vagy lényekhez, akik vagy amik nagyon furcsa nézőpontból látják a dolgokat –, ezért biztos vagyok benne, hogy a jövőben is lesznek a könyveimben hasonló szereplők.
Hallhatunk valamit a jövőbeli terveiről?
Jelenleg A csendgyár munkacímű történelmi regény kéziratán dolgozom. Egy gyárvárosban játszódik, az ott található üzemben pókfonalból szőnek szövetet, amely csendet teremt. Bizonyos tekintetben felnövéstörténet ez, érinti az ambíció, a bánat, a szerelem és a gonoszságban rejlő fényűző csillogás témáit, de – a központi ötletből adódóan – az elfojtás, a bebörtönzés, a cenzúra témáit is tárgyalja. Közben pedig új ötlet jár a fejemben, egy az első világháború után játszódó történet egy művészről fog szólni, aki maszkokat készít a háború túlélői számára, akiknek a sebesülései teljesen elcsúfították, eltorzították a vonásaikat.