Háború és béke - új fordításban, 3 kötetes díszdoboz kiadásban jelent meg a 21. Század Kiadó gondozásában
Gy. Horváth László vadonatúj, korszerű fordításában adja közre Tolsztoj nagyszabású regényét a Háború és békét, az újra fordított kötetet M. Nagy Miklós szerkesztette.
Az új fordításban megjelent Háború és béke díszdobozos, kényelmesen olvasható füles kartonált, háromkötetes díszkiadás.
3 db korhű képeslappal kiegészítve jelent meg, Napóleon oroszországi hadjáratának eseményeiről
A Háború és béke megírásának ötlete egy jeles dátumhoz kapcsolódott. Oroszország 1862-ben ünnepelte a Napóleon felett aratott győzelem ötvenedik évfordulóját. Ez hozta a nagy tervet Tolsztojnak, hogy felidézze a félszázaddal korábbi világot, amikor sok minden elkezdődött abból, ami a későbbi orosz történelmet meghatározza. Két évig csak tervezget. Majd 1864-től 1870-ig (hatévi megfeszített munkával) írja a Háború és békét. A krími háborúból hazatérve irodalmi körökben „vadembersége” miatt nem találja a helyét, figyelme mindinkább a parasztok világa felé fordul, iskolát nyit a szegény gyerekeknek, pedagógiai folyóiratot indít. A „grófból paraszt” lesz, aki az egész társadalom metszetét kívánja megörökíteni regényeiben. Illetve még valamit: a fogyhatatlan vágyat a szabadságra, pontosabban a szerelemben megélt szabadságra. A Háború és békére tehát lehet háborús, társadalmi elemző regényként is tekinteni, és lehet egyfajta történelmi szappanoperaként is. Akárhogyan is nézzük, világos: az emberi tényező, az érzelmek faktora örökké érvényes üzenettel bír számunkra. Szeretni pont úgy szeretünk, mint Tolsztoj idejében, és életünk, világunk csatái is épp oly hasonlatosak.
A klasszikusokat nem azért kell 50 évente újrafordítani, hogy meglegyenek frissebb nyelven is a polcunkon, majd hagyjuk őket tovább porosodni. Az igazán jó klasszikusok annyira modernek, hogy bármely kor emberét meg tudják szólítani.
Tolsztoj az Orosz Birodalom elitjéhez tartozó családban született, szerteágazó rokonságában számtalan befolyásos államférfit és katonai vezetőt találunk – ez széles látókörében is tetten érhető. Magától értetődően beszélte a főbb európai nyelveket, és többször beutazta Európát. Hivatásos katonaként vett részt Oroszország kaukázusi háborúiban, így harcolt Csecsenföldön is, de ami ennél is fontosabb, részt vett az 1853–1856-os, Oroszországot megrendítő krími háborúban, ahol Oroszország Európa vezető hatalmaival, Angliával és Franciaországgal nézett szembe egy hatalmas háborúban – ezért is tud megrendítő hitelességgel írni a háborúról. Az 1850-es években Tolsztoj éppen a háborús élményei alapján írt rövidebb munkáival robbant be az orosz irodalmi életbe.
A regény hátterét Oroszország drámai és Európa sorsát vagy egy fél évszázadra meghatározó összecsapása képezi a Napóleon vezette Európával, amely a regényben is fontos szerepet játszó, 1812-es borogyinói csatában csúcsosodott ki. Ha gyors analógiát akarnánk keresni, adja magát az összehasonlítás, hogy párhuzamot vonjunk a napóleoni háborúk és a mai háborús helyzet között. Az biztos, hogy a tétek akkor is nagyon nagyok voltak. A helyzet paradoxona, ahogy ez a regényből is kitűnik, hogy Napóleon csapatai abban a minden katonai észszerűséget teljességgel nélkülöző, kataklizmikus katasztrófával végződő hadjáratban egy olyan Oroszország ellen indultak meg, amelynek az emléke mára már teljességgel elhomályosult, egyáltalán nem így gondolkozunk róla. Gondoljunk csak bele: a legfelső orosz katonai, állami vezetők és a vezető diplomaták nagy része Európa különböző országaiból származott, az elit franciául kommunikált, az orosz állam elitje, az udvar, a tisztikar európai műveltségű volt, és saját magát magától értetődően tartotta a nyugati civilizáció részének… Különösen igaz ez a nagyon fiatal I. Sándor cárra, aki aztán 1814-ben győztesként vonult be Párizsba. A regénynek ezek a rétegei is nagyon elgondolkodtatóak, sőt a meglepetés erejével hatnak a mai magyar olvasó számára, de vannak még mélyebb, emberi vonatkozásai is, amelyek a Háború és békétaktuálissá teszik a számunkra.
Ha valaki hitelesen tudott írni a harcról, az éppen Tolsztoj volt, aki rengeteg katonai tapasztalatot szerzett a Kaukázusban és a krími háborúban, Szevasztopol ostrománál. Vakmerő katona hírében állt, akiben csak úgy lobogott a tűz. Nyughatatlansága és szabadságvágya nemcsak a harctéren, de emberi kapcsolataiban is megmutatkozott. Szinte azt is mondhatnánk, hogy a konfliktuskeresés éltette. Házasságában is folyamatosan harcolt, élete végéig menekült belőle, annyira, hogy a végén nyolcvanéves korában egyedül halt meg egy vasútállomáson.
Háború és béke fülszöveg:
1805, csillogó moszkvai és szentpétervári bálok, ifjonti szerelmek, boldogtalan házasságok. 1812, Napóleon hadserege betör Oroszországba. Tolsztoj regénye a világirodalom három legismertebb alakjának sorsát követi: Pierre Bezuhov egy gróf törvénytelen gyermeke, akinek meg kell küzdenie az örökségéért, miközben a spirituális teljességre áhítozik. Andrej Bolkonszkij herceg hátrahagyja a családját, hogy harcoljon Napóleon ellen. Natasa Rosztova egy orosz arisztokrata szép, fiatal lánya, aki mindkét férfinak felkelti az érdeklődését.
Miközben a francia hadsereg előrenyomul, Tolsztoj egészen különböző származású és hátterű figurák sorát mutatja be: parasztokat és nemeseket, civileket és katonákat. Mindannyiukban közös, hogy a korszakra, a történelmükre és kultúrájukra jellemző problémákkal szembesülnek. A regény előrehaladtával ezek a személyek túllépnek a bennük rejlő egyedi vonásokon, hogy ezáltal a világirodalom legemberibb és leginkább megindító jellemeivé válhassanak.
A 21. Század Kiadó Gy. Horváth László vadonatúj, korszerű fordításában adja közre Tolsztoj nagyszabású regényét.
A könyvet M. Nagy Miklós szerkesztette.
A díszdoboz Somogyi Péter terve alapján készült.
A három kötet az alábbi terjedelemmel jelent meg, normál betűméretben: 704, 384, 352 oldal.
LEV NYIKOLAJEVICS TOLSZTOJ (1828-1910) Minden idők egyik legnagyobb regényírójának tekintik a Háború és béke és az Anna Karenyina című művei miatt, melyeknek középpontjában az orosz élet realista ábrázolása áll.
Jasznaja Poljanában született, és harcolt a krími háborúban. Miután leszerelt, visszavonult családi birtokára, írt, gazdálkodott, és nagy családja nevelésének szentelte idejét. Regényeivel és szókimondó, polemikus írásaival világhírre tett szert.
Mások a Háború és béke kötetről:
„Nem vagyok méltó, hogy sarujának szíját megoldjam.” – TURGENYEV TOLSZTOJRÓL
„Tanulmányoztam vagy kétszáz könyvet Napóleon oroszországi hadjáratáról, de a lényegét csak akkor értettem meg, amikor elolvastam a Háború és békét.” – LION FEUCHTWANGER
„Micsoda festő, micsoda pszichológus... Shakespeare-hez fogható részek vannak a műben. Míg olvastam, minduntalan felkiáltottam elragadtatásomban – pedig elég hosszú ideig tart az elolvasása!” – GUSTAVE FLAUBERT
„Míg a világháború tombolt, gyakran gondoltam rá, hogy talán nem mert volna kitörni, ha 1914-ben még nyitva lett volna a Jasznaja Poljana-i aggastyán éles, átható szürke szeme. De Tolsztoj már nem élt, és senki sem lépett a helyébe, aki hozzá hasonlítható lett volna.” – THOMAS MANN
„Tündöklő... egy nagy klasszikus, amelyből nem lett emlékmű, hanem megközelíthető maradt. Mélyen megindító történet az emberi szívben rejlő ellentmondásokról.” – WASHINGTON POST
„Tolsztoj és a szereplői kézzelfoghatóbbak, mint ezelőtt bármikor. E könyv szellemisége és megformáltsága hihetetlen mértékben időtálló.” – NEW YORKER
Idézetek a kötetből:
„Minden ember önmagáért él, arra használja szabadságát, hogy saját személyes céljait elérje, és egész lényével érzi, hogy adott pillanatban megteheti-e vagy nem teheti meg ezt vagy azt, de amint megteszi, cselekvése visszavonhatatlanul részévé válik a történelemnek, amelyben ennek jelentőségét már nem az ő szabad akarata, hanem az eleve elrendelés határozza meg.”
„Moszkva üres volt. Akadtak még benne emberek, a korábbi lakosság úgy ötvenedrésze, de különben üres volt. Üres volt, mint a méhanya nélkül maradt, haldokló kaptár.”
„Nyugat-Európa erői június 12-én átlépték Oroszország határát, és elkezdődött a háború, vagyis bekövetkezett az az esemény, amely az emberi észnek és az emberi természetnek egyaránt ellentmond. Embermilliók követtek el egymás ellen oly mérhetetlen mennyiségű gonosztettet, csalást, árulást, rablást, pénzhamisítást és hamisbankjegy-kibocsátást, fosztogatást, gyújtogatást és mészárlást, amennyit századokon át sem jegyeznek fel a világ bírósági krónikái, és amelyeket abban az időszakban nem tartottak bűnnek azok, akik elkövették őket.
Mi idézte elő ezt a rendkívüli eseményt? Mik voltak a kiváltó okai? A történészek a maguk naiv meggyőződésével azt állítják, ezeknek az eseményeknek az okai a következők voltak: az oldenburgi herceget ért sérelem, a kontinentális zárlat megszegése, Napóleon hatalomvágya, Sándor makacssága, a diplomaták baklövései stb. Vagyis tehát Metternichnek, Rumjancevnek vagy Talleyrand-nak audiencia és estély között csupán jobban kellett volna igyekeznie egy kicsit, ügyesebb feljegyzéseket kellett volna szerkesztenie, vagy Napóleonnak ilyen értelmű levelet kellett volna címeznie Sándorhoz: „Felséges testvérem, beleegyezem abba, hogy az oldenburgi herceg visszakapja a hercegségét”, és a háborúra nem került volna sor. Az világos, hogy a kortársak miért láthatták így a helyzetet. Világos, hogy Napóleon úgy vélte, a háború oka Anglia intrikálása (ezt ki is mondta Szent Ilona szigetén); világos, hogy az angol parlamenti képviselők úgy vélték, a háború oka Napóleon hatalomvágya; hogy az oldenburgi herceg úgy vélte, a háború oka az ellene elkövetett erőszak; hogy a kereskedők úgy vélték, a háború oka a kontinentális zárlat, amely anyagilag tönkreteszi Európát; hogy az öreg katonák és tábornokok úgy vélték, a fő ok az ő harcba vetésük, a kor legitimistái szerint meg az, hogy vissza kell állítani a jó elvek uralmát; a kor diplomatái szerint mindennek az volt az oka, hogy Oroszország és Ausztria szövetségét 1809-ben nem elég ügyesen palástolták el Napóleon előtt, a 178-as számú feljegyzést pedig szerencsétlenül fogalmazták meg. Világos, hogy a kortársak így látták ezeket az okokat, és még számtalan, végtelen mennyiségű más okot is, amelyeknek mennyisége a számtalan különböző nézőpont függvénye volt; számunkra, utódok számára azonban, akik e roppant volumenű eseményen elmélkedünk, s egyszerű és borzalmas értelmének mélyére próbálunk leásni, mindezen okok elégtelennek tetszenek.
Számunkra felfoghatatlan, hogy keresztények milliói ölték halomra, kínozták halálra egymást azért, mert Napóleon hatalomvágyó volt, Sándor makacs, Anglia politikája fondorlatos, az oldenburgi herceget pedig megkárosították. Képtelenség felfogni, miféle kapcsolat állhat fenn e körülmények meg a gyilkolás és erőszak ténye között, s miért torkollhat egy herceg megkárosítása abba, hogy Európa túlsó széléről érkező emberek ezrei gyilkolják halomra, döntsék nyomorba a Szmolenszki és a Moszkvai kormányzóság lakosait, s ölessék halomra önmagukat is.”
